Szivarfüst

"A szivar elűzi a bút, és a magány óráit megszámlálhatatlan bűvös képpel tölti ki." (George Sand )

  I.

Délután két órát ütött a mutató. A lakás kongott a magány némaságától. A mindent magába szívó üresség rátelepedett a házra, és a csend felszívódott az ódon fal vakolatai között. Ez a meghittséget árasztó csendesség - miután az ajtó reggel nyolckor bezáródott - nem úgy kúszott végig, mint csúszó-mászó kígyó egyik ponttól a másikig, hanem hirtelen töltött el mindent. Rögtön történt az egész! Oly rögtön, hogy hogy a bútorok talapzatai és a földre lágyan simul szőnyegek bizonyára felkiáltottak volna. Ám dehogy kiáltanak ők fel! Ezt csak a képzelet játssza mindig a beindult fantázia örvénylő hullámain. Nekik nincs szívük. Sem lelkük, szájuk és szavaik.Ők csak léteznek élettelenül, de nem képesek érezni.

  Hirtelen zaj hallatszott. Most érne véget a szent nyugalom? Elillan a csend mennyországa, ami ráborult a házra már reggel óta? Ha a csend tudna, most tiltakozna. Ám dehogy fog tiltakozni! A csendnek nincs hangja, ő is csak élettelen a bútorokkal és a szőnyegekkel együtt. Sőt, csak egy fogalom, ami csupán tapasztalható. Nem tud kiáltani a szekrényekkel, akármennyire is akar. Csak a zaj kiált. Ő, a csend hallgat.

  Hopp, újabb zaj! Kulcsok zörögtek hirtelen, és az ajtó nyikorogva nyílt ki. Zaj és csend felváltva váltogatták egymást a következő pillanatokban. A nyugalom és a hang háborúja volt ez. 

  A fiatalember vaskos keze letette a kulcsot, ami eddig puhán simult tenyerének apró szegleteibe. Hazatértem! Mély sóhajtás hagyta el száját, ahogy megkönnyebbült. Szétnézett. Szemei a szekrényre fókuszáltak, amint megindult a konyha felé. Megkerülte az asztalt, és kihúzott egy fiókot. Ez a fiókocska szépen volt megmunkálva, még egy híres szobrász faragta neki, akivel egy gimnáziumi osztálykiránduláson akadt össze anno. Pont három éve volt, és azóta már főiskolára járt. De ez a tárgy, akárhányszor csak ránézett, mindig felidézte benne annak a debreceni kiruccanásnak a képeit. De nem is e most taglalt fiók volt legérdekesebb, hanem annak tartalma. Hogy mi volt a fiókocskában? Egy szintén fából kifaragott, tetszetős humidor. Nem, a tetszetős nem is jó szó rá! Ez a humidor gyönyörű volt! A tetején egy arany villám fényelgett, és fedele ki is volt viaszozva a nagyobb ciráda kedvéért. Ezt a szivartároló dobozt minden bizonnyal maga Winston Churchill agy Sigmund Freud is megirigyelhette volna.A fiatalember egy kattanással felnyitotta a tárgyat, éspompás látvány tárult szemei elé. Még volt a dobozban tíz darab szivar, mind gondosan behűtve. Két Monte Cristo, három Romeo Y Juliet, szintén ennyi J. Cortes és két hamisítatlan, eredeti Cohiba. Emberünk elégedetten nézett végig az eléje terülő látványon. Mind minőségi dohány! Ezt már szerette! Feltűrte ingujját, majd óvatosan nyúlt a dobozba. Kezei lágyan simították végig a viaszos fát. De nem csak a kezét, a szemét is soká legeltette a szivarokon, mintha antik régiségeket csodálna egy múzeumban. Miért? Mert a fiatalember jól tudta, hogy e fenséges dohány rudakat éppoly tisztelet illeti meg, mint a műértékeket.  Meghajolva adózott hát a föld egyik legfenségesebb kulináris élvezete előtt. Most, ahogy elvarázsolt szemekkelcsodálta a szivarokat, tudta, hogy semmi sem ébresztheti fel kábulatából. A látvány rabul ejtette. "Előttem a világ legjobb szivarjai, én meg itt finnyáskodom!" Összezárt szemekkel gondolkozott. Azon, hogy melyiket vegye ki. A választás nehéz volt Látszódott ez a fiatalemberen.

  Lassan felnyitotta szemeit. Azok csillogtak és tündököltek a fényben. Majd lágyan megragadott egy Cohibát. Gyengéden a szekrény szélére rakta a rudat, és visszazárta a humidort. A doboz halkan végezte a fiók mélyén. 

 II.

  Rágyújtott. A szivargyújtó lángja magasan égett a készülék felett. Fél percig forgatta a dohányt a láng közelében, míg annak vége halk pattogással meg nem gyulladt. Ekkor pöfékelt egy elsőt, és lassan fújta ki a végterméket. Finom volt. nem, a finom nem is jó szó rá! Fenséges volt! A fiatalemer elégedetten nyugtázta a rá törő élményt. Olyan fenomenális volt, hogy ha most megkérdezték volna tőle, szerinte minek van a legjobb íze a világon, biztosan a kubai szivart vágta volna rá. Mert szó ami szó, soha életében nem érzett még ennél jobb ízt. Tizenhét éves kora óta rajongott a szivarokért, de ez volt az első kubai, ami a kezébe került. Ahogy most elmerült benne, rájött, hogy élvezhetőségének mértéke a dominikai szivaréhoz áll a legközelebb. Csak egy hajszálnyival volt jobb, de neki egy hajszálnyi minőség is rengeteget számított. Az első, amit szívott, egy dobozos magyar szivarka volt. Vaníliás. Utána kipróbálta a Cherry ízesítésűt is. Anno sok ilyen szivarkát vett, de mióta találkozott a valódi minőséggel, már leszokott róluk. 

  A szoba három perc alatt megtelt füsttel. Csodálva nézte a tekergőfelhőket maga körül. Mindegyikben egy képet látott elveszni. Ezek a képek emlékek voltak. Mélyen belenézett a terjengő füstbe, mintha a távolba révedne. meg akarta a fogni a messzit, az ismeretlent, azokat a kirajzó alakokat, amik futottak felé, de mire értük tudott volna nyúlni, már mind eltűntek. Mintha a gyermekkora jött volna vissza a terjengő felhőcskékben. Kifújt. Ahogy elhagyta ajkát a hűsítő aroma, az édesapja képe rajzolódott ki előtte. De még a fiatalkori arca. El akart merülni benne, de elillant. Újra fújt egyet. A szerelmét sikerült felidéznie. Igen, gyermekkori múzsáját látta a füstben. Annának hívták. Még csak kamaszok voltak mind a ketten, és ő kitartó "kisférfiként" mindig vitte neki a virágokat. Kitartó volt, bár a lánynak nem volt elég a hosszas udvarlás ahhoz, hogy megnyerje szívét. Maradt hát neki egy plátói és beteljesületlen szerelem. Sokat álmodozott Annáról még évek múlva is. Ahogy együtt vannak, ölelik egymást... de aztán ez a remény is szertefoszlott. Annáék elköltöztek. Messze. Nagyon messze. Horvátországba, ahol dúlt a háború, és katonák halálkiáltásaitól zengett egykor a fennsík hajnalba vesző, zordon takart tája. Vajon Anna túlélte? Vagy... nem, gondolni sem mert rá.

  Hirtelen egy templom jelent meg előtte. A füst halvány körvonalai kihangsúlyozták az épület kecsességét és lágy vonalait. A körképe felismerhető volt. Hiszen ez a debreceni nagytemplom! Itt voltak osztálykiránduláson évekkel ezelőtt a gimnáziummal. Nagy barátságok kötődtek és mélyültek el a kirándulás alatt. Milyen jó is volt, mikor kinn álltak a téren, és csodálták ezt az építészeti remeket! Volt egy kedves idegenvezető asszony, aki meg is dicsérte őket. Milyen jó volt akkor és ott megfeledkezni oly sok gondról, és az élet nehézségeit három napra hátuk mögött hagyni!

  Egy újabb füstfelhő hagyta el a száját. A szobában már markolni lehetett a dohány aromájának illatát és friss égéstermékét. Most nem gondolt semmire. Csak becsukta szemét és hátrahajtotta fejét a bőrkanapén. Puha volt. Szerette a kényelmet. 

  Rövidesen újra kinyitotta szemét, és ismét pöffentett egy nagyot. Mintha óriási fehér fonalak tekergőztek volna ki a szájából. És ez a ködös fonalrengeteg szép lassan és méltóságteljesen, de egyszerre titokzatosan és átlátszóan terjengett a nappali délutáni felehomályában. Arra emlékeztette a körülölelő füst alakja, mikor kiskorában sokat játszott a gombolyagokkal, és széttekerte őket az egész lakásban. Az édesanyja ilyenkor mindig megszidta, de ő tipegő csecsemőként nem értette az egészet. Hiszen olyan jól szórakozott vele, és még gyönyörködött is utána az alkotásában! Mint a munkája végéhez ért művész, úgy csodálta végeredményt. 

  Így, hogy élte kezdetére gondolt, a kezében lévő szivarra vándorolt tekintete. Már majdnem elfogyott. Már csak egy slukk élvezet maradt hátra. Mélyen megszívta és kiengedte. Ezután megvárta, mag a rúd kialszik szépen magától. Mikor ez is megtörtént, újra ránézett. De most már nem csak semlegesen, hanem mélyen elgondolkozva. A lét örjítő mélységének végeláthatatlan alagútjában járt feje. Mert belegondolt: mint ahogy kezében ez a fenséges Szivar most elégett, úgy az Ő Élete is a végéhez ér egyszer.

Posted in: novellák,Szivarfüst