Don Airey - egy billentyűs portréja ~ Balázs Balázs művei

Ha sorra vesszük a rocktörténet legendás együtteseit, mindig a frontember ugrik be először. Ha azt a nevet mondom nektek, Don Airey, jobb esetben minden valamit magára adó hallgatónak a Deep Purple jut eszébe. Emberünk lassan négy évtizede a pályán van, de a fent említett legendás formáción kívül számtalan zenekarban fordult már meg. Több mint 250 albumon és számtalan koncerten volt vendégzenész, mostanában pedig a Purple mellett szólóban is játszik. A Rockblokk portré mai főszereplője Don Airey, akit lehet kritizálni, egyvalami azonban kétségtelen tény: emberünk ritka sokoldalú zenész.

Don Airey 1948. június 21.-én látta meg a napvilágot az angliai Sunderlandben. Már gyermekkorában is nagyon érdekelte a zene, ami abban nyilvánult meg, hogy folyton a Beatles lemezeit hallgatta, és a rock n roll nagyjait tartotta példaképének. Mint minden későbbi nagy zenésznek, neki is az volt az álma, hogy egyszer híres lesz. 13 éves volt, amikor megkapta élete első billentyűs hangszerét, amin autodidakta módon tanult meg játszani, ugyanúgy, mint a zsenik túlnyomó része. (Lásd: John lennon, Bonamassa). A Deep Purple tagjaival 1968-ban ismerkedett meg 2002 óta pedig ő van Don Lord helyén a legendás rockbandában. De ha már itt tartunk, kitérnék egy kicsit magára a Deep Purple-re is. Például egyből kezdeném egy érdekességgel: azt kevesen tudják, de megjegyezném, hogy ez a zenekar eredetileg nem Deep Purple néven futott. A felállás ugyanaz volt, de a csapat az első évben még a Roundabout névre hallgatott. 1969-ben vették fel a Deep Purple nevet, és még ebben az évben megjelentették bemutatkozó albumukat. Rod Evans, Ritchie Blackmore, Jon Lord, Nick Simper és Ian Paice mindent beleadott, azonban a Deep Purple című korong nem aratott nagy sikert. Amerikában mindössze az eladási listák 162. helyére volt elég, amely kiábrándítóan rossz eredménynek számított. Azonban a fiúk nem adták fel. Sorra adták ki legújabb albumaikat, és folyamatosan turnéztak Amerikában, ami végül meghozta gyümölcsét: A Deep Purple egészen napjainkig a korszak egyik kultzenekarává nőtte ki magát. És ezt a sikert viszi ma tovább Don Airey, aki 2002-ben felváltotta Jon Lordot. Az utóbbi tíz évben már nem csak a turnékon láthatjuk őt, hanem közreműködött az új évezred ütős Deep albumain is. Gondolok itt a Bananas korongra és a Rapture of the Deep-re.

És hogy mit csinált a zenész a Purple előtt? Nyomta már szólóban, megfordult számtalan együttesben, több projektbe besegített, egyvalamit azonban sosem tett: mégpedig azt, hogy megpihent, és ebben nagyon hasonlít tegnapi hírem főszereplőjére, Bonamassára. Amikor arra határoztam el magam, hogy számba veszem Airey pályafutását a Rockblokkon, sokat gondolkodtam, hol is kezdjem el, mit említsek meg és mit ne. Aztán az adatokat összegyűjtve végül úgy döntöttem, leírk róla mindent, ami az elmúlt harminc évben a nevéhez fűződött, mert egy zenész csak a teljes életművével lehet hiteles olvasóm előtt. Kezdjük a hetvenes évekkel. Don Airey nevét 1972-ben ismerhette meg a világ, amikor a Cozy Powell Hammer nevű csapatban zenélt, ami nem volt hosszú életű, de bizonyos ismertséget sikerült meghoznia a zenésznek. Az igazi áttörés 6 évvel később jött meg, amikor a Balck Sabbath tagjai között tűnt fel. A billentyűs közreműködött Ozy-ék 1978-as Never Say Die nagylemezén, amiről elismerően nyilatkozta a kritikusok, és a rockzenei szakírók külön kiemelték Airey nevét az albumon. Később a Rainbow együtteshez pártolt át, ahol Ritchie Blackmore-ral játszott együtt, majd Gary Morre-nak is besegített első szólólemeze, a Back on the Streets munkálataiba.

Airey a 80-as években sem hazudtolta meg magát. Sikert sikerre halmozott, és olyan agy sztárokkal dolgozott együtt, akiknek akkoriban a legtöbb zenész még csak a közelébe sem mehetett. Segítette a háttérből Ozy szólókarrierjét, 1987-ben pedig a Whitesnake albumán működött közre. Egy évvel később megfordult a Jethro Tull-ban is, majd a Judas Priest Painkiller albumán is kivette a részét jópár szerzeményből. Majd jött pályájának egyik csúcsa, az Andrew Lloyd Webberrel való közös munka. Végignézve a felsorolást, remélem sikerült az olvasóimnak is szemléltetnem, hogy a zenei világban nem nagyon volt olyan stílus, ahol a Deep Purple billentyűse ne kalandozott volna egy kicsit. A zenész mozgalmas múltjához azonban ma sokan nyugodt jelent társítanak. Ez azonban csak feltételezés, mert Airey nem állapodott meg véglegesen: amellett, hogy a Deep Purple billentyűse, számos igényes rockzenekar lemezén is közreműködik folyamatosan turnézik szólóban.

A sok munka mellett pedig igazán elismerésre méltó, hogy szólólemezekre is marad ideje. Legújabb albuma például igazi belevaló hard rock lemezre sikeredett, a kritikusok pedig már azt suttogják róla, hogy tanítani kéne a feltörekvő rockzenészeknek az anyagot. A 2011 augusztusában megjelent All Out már a harmadik saját készítésű anyaga, melyen nem akármilyen vendégzenészek játékát hallhatjuk: Joe Bonamassa, Bernie Marsden és Don testvére, Keith Airey mind hozzájárult ahhoz, hogy a billentyűs emlékezetes dalokat hozzon össze, és megmutassa: cseppet sem járt még le az ő ideje. Az új album elkészítésénél Airey olyan klasszikus zeneszerzők műveiből merített inspirációt, mint Mozart, Bach vagy Sztravinszkij. Nem véletlen, mert a zseni eddigi szólóanyagait is végighallgatva mindenki rájöhet: emberünk az összes dalban arra koncentrál, hogy átadhassa egyéni játékát a közönségnek, miközben a klasszikus szerzők műveinek kompozícióit formálja át magáévá. Az már csak plusz, hogy mindet úgy teszi, hogy a rock motívumai se szoruljanak háttérbe. A fent említett példára úgy gondolom elég felhoznom csupán egy dalt, ami nem más, mint Hendrixtől egy feldolgozása, a Fire. Ha valakinek felkeltettem figyelmét, és élőben is meg akarja hallgatni Airey-t és aktuális albumának dalait, van egy jó hírem: megtehetik, hiszen az egykori Deep Purple tag szeptember 23.-án az A38 hajón csap a billentyűk közé! Reméljük, ott is hozza majd a formáját! Így tovább, Don Airey!